Friedrich Hölderlin

An die Parzen

Nur Einen Sommer gönnt, ihr Gewaltigen!
Und einen Herbst zu reifem Gesange mir,
Daß williger mein Herz, vom süßen
Spiele gesättiget, dann mir sterbe.

Die Seele, der im Leben ihr göttlich Recht
Nicht ward, sie ruht auch drunten im Orkus nicht;
Doch ist mir einst das Heilge, das am
Herzen mir liegt, das Gedicht, gelungen,

Willkommen dann, o Stille der Schattenwelt!
Zufrieden bin ich, wenn auch mein Saitenspiel
Mich nicht hinab geleitet; Einmal
Lebt ich, wie Götter, und mehr bedarfs nicht.

Hölderlin:

A Párkákhoz

Hatalmasok, csak egy nyarat adjatok!
S egy őszt: csupán megérjen az énekem,
S kész szívvel, édes játékomtól
Részegen elfogadom halálom.

Ki életében isteni jót nem ért,
Orcus sötétjén sem pihen az. Nekem
Mégis csupán a Szent, mi szívem
Nyomja, a Dal sikerüljön egyszer,

S köszöntlek akkor, hallgatag Árnyvilág!
Hárfám zenéje hogyha nem is követ,
Elég nekem, mert éltem egyszer
Istenien. Soha többre szükség.

(1950, Pécs)

Joseph Victor von Scheffel

Alt Heidelberg

Alt Heidelberg, du feine,
Du Stadt an Ehren reich,
Am Neckar und am Rheine
Kein' andre kommt Dir gleich.

Stadt fröhlicher Gesellen,
An Weisheit schwer und Wein,
Klar ziehn des Stromes Wellen,
Blauäuglein blitzen drein.

Und kommt aus lindem Süden
Der Frühling über's Land,
So webt er dir aus Blüthen
Ein schimmernd Brautgewand.

Auch mir stehst du geschrieben
Ins Herz gleich einer Braut,
Es klingt wie junges Lieben
Dein Name mir so traut.

Und stechen mich die Dornen,
Und wird mirs drauß zu kahl,
Geb ich dem Roß die Spornen
Und reit in's Neckarthal.

J. V. Scheffel

Ó-Heidelberg

Neckar- és Rajna-menti
Heidelberg városa,
hozzád hasonlót senki
nem álmodott soha.

S fiaid, nincs eszükhöz
(s borukhoz) fogható,
s kék szemecskéket tükröz
a csillogó folyó.

Az enyhe Dél tavaszlón
ha tájadhoz szökik,
hímes rétek mennyasszony-
palástodat szövik.

Neved szívembe írtam
s úgy énekel nekem
csengése, mint az ifjan
virágzó szerelem.

Ha kín az élet s puszta
bárhol a földtekén,
lovam megsarkantyúzva
hej, fölkereslek én.

(Bajai-Szöllők, 1950)

Verlaine

Pásztoróra

Piros a hold, ködös a láthatár,
a rét a táncoló ködökben alszik,
füstös homály, a béka hangja hallszik
s zöld káka közt a szél suhanva száll

a víz virága pártáját bezárta,
a nyárfák árnya távolról remeg
bizonytalan rajzokkal ködlenek
s bokrokban ég a szentjánosbogárka

kuvik riad és lomha szárnyra kél
hatalmasan de nesztelenül szárnyal,
a zenit megtelik süket sugárral
feljön a tiszta Vénusz, itt az éj.

(1950, Pécs)

L'Heure Du Berger

Paul Verlaine

La Lune est rouge au brumeux horizon;
Dans un brouillard qui danse la prairie
S'endort fumeuse, et la grenouille crie
Par les joncs verts ou circule un frisson;

Les fleurs des eaux referment leurs corolles;
Des peupliers profilent aux lointains,
Droits et serres, leurs spectres incertains;
Vers les buissons errent les lucioles;

Les chats-huants s'eveillent, et sans bruit
Rament l'air noir avec leurs ailes lourdes,
Et le Zenith s'emplit de lueurs sourdes.
Blanche, Venus emerge, et c'est la Nuit.

Minerva lányomnak,

aki más szépmíves ágazatban

folytatja (és múlja felül természetesen) ezeket az ifjonti apró alkotásokat

A Suadóban

Veled maradnék fényes nagy bogár
de lásd az én időm hamar lejár

estére már a városban leszek
s az életem hatalmas szürke seb

te meg, bogár, akkor kezdesz nagyon
szép lenni s boldog késő alkonyon

a lábad hátul megköszörülöd
s mikor már éled a kókadt bürök

te elindulsz és kerülöd az erdőt
követnélek cigányos szép tekergőt

de én akkor már lehunyom szemem
s a pillám szélén lágy moha terem.

(Pécs, 1950)

Öt rigó ült egy körte tetejében

A gyümölcsfák az iskolánk kertjében…
alájuk menni nem volt ám szabad
szürke águkra leljek szavakat?
öt rigó ült egy körte tetejében

a fák kitolták porló árnyukat
maguk alól, de néha tetten-érten
ha arra jött a tanító kevélyen
berántották, mert a diákhadat

még árnnyal sem jó cirógatniok,
mert akkor egyszerre csak lopni fog
a sok gyerek s az igazgató úrnak

nem marad alma, körte, szilva, édes
így lepotyog a görcsös fák tövéhez
(de a bátrabbak néha értük nyúltak)

(Pécs, 1950)

Figyeld, mit érzel

Vannak szépségek
vannak kemény kínok
mindegyik éget
rokonok.

(Bölcske, 1950)

A Zsongor-kőről

Friss földek fölött nagy tág levegőég
a koratél egy kicsit újra eltűnt
s a meleg fények gyorsan teleszőtték
a földeket, az erdőket s a lelkünk.

De szép a télben ez a nyárdarabka,
tegnap még köd volt s holnap jön a szél
s ezt a napot is - végleg? - elzavarja.

(Pécs Jakab-hegy, 1949)

Aranykohó

Már elfelejtették a nevedet
te Mohamednek első asszonya
de én csodállak s biztos hogy soha
nem halványodik bennem szereped

keleti számumos vad szeretet
áradt belőled s Mohamed maga
belőled szítta elkábultan a
forró erőt a gyújtó szeleket.

Te szülted azt a sötétlő meleg
vihart: milliók hordták szellemed,
lelke világot ölelő özönnek.

Lángoknak és koromnak anyja voltál,
nagyobb a tüzet vajúdó Pokolnál
Aranykohó! Megrendülve köszöntlek!

(Kalocsa, 1950)

Tanyasi hótenger

Már intenek a hófehér fagyok
már csontosodnak a hideg egekben
nagy régi álmok, tél szakálla rebben
szelében szólnak már a hajnalok
ezüst subám a vállaimra vettem
kemény száz dobbanással ballagok
köröttem sírnak apró széldalok
s a szürkeségek ujjongnak felettem

Be metsző titka van a télvilágnak!
Ott jár a szélben, ott repül nyoma,
s a hírnöke már egeinkbe vágtat.
A hó megülte a várós világot,
új moccanást szül a rét alkonya:
én nagy szívemmel a szent hóban járok.

(Bajai Szöllők, 1948)

A Szent Mór kápolnából jövet

Csend van. Néma vagyok,
mint rég megfaragott,
áthűlt égi kemény
szobor a dóm tetején.

Vésett, tiszta szelek
forgácsa súlya belep,
nyomja szikla-tagom,
állok hallgatagon.

Csend van. Néma vagyok.
Megfojtott viharok
teteme oszlik alant,
s fölzeng fönt a harang.

(Pécs, 1949)

Amire rátalált

…és minden felhő ott porozta könnyét
és mind a harmat oda sziporkázott
köd volt s az erdő szürke fényben ázott
s a lejtő arra gördíté göröngyét
kövek emelték hozzá bús taréjuk
és rózsaszín és érdes volt a szellő  **
és minden oly sejtelmes elmerengő

kis vadvíz tócsállott odébb a völgyben
s a juharfák csak záporozták zölden
a Hantot amit megtalált a mély út.

(Bélapátfalva, 1956)