A pókhálóból szőtt kötél: 10 éves a Pázmány Péter katolikus egyetem szociológiai intézete

 „Katolikus szociológia”?

Természetesen nincs olyan, hogy „katolikus szociológia”. Mint ahogy katolikus, pünkösdista, zsidó vagy mohamedán genomika sincs. A tudomány saját metodológiai szentélyén kívüli intézményi-logisztikai rendszerét éltethetik és kontrollálhatják ugyan a különféle értékirányú hatalmak és instanciák, kormányok, vállalatok, egyházak, stb., (működtethetik kutatási stratégiák kiszabásával, témák kijelölésével, projektek szponzorálásával, szervezetek fenntartásával stb. - ez a jól ismert maxweberi Wertbeziehung), de obabent csak egyetlenegy érték érvényesülhet: a tudományos igazságé. Habermas szavával: a felvilágosodás óta erősödő „ellenőrízhető érvényesség-igényé”. Ami pedig nem más, mint a megint csak maxweberi Wertfreiheit követelménye: emberileg tökéletes mentesség minden más érték tekintetbe vétele alól. Az értékek weberi ”politeizmusán” belül a tudomány nemcsak szigorúan monoteista, de Jahvéje épp oly ”féltékeny isten”, mint a zsidó prófétáké vagy a keresztény hitvédőké.

Ám nagy kérdés, hogy ezt ugyanígy gondolják-e az intézményi-logisztikai fenntartók és működtetők is. A természettudományok és műszaki tudományok vonatkozásában – saját érdekükben – nyilván pontosan így.[1] Ugyanakkor tényleg más lapra tartoznak a társadalomtudományok, ahol a tudományos eón előtti korszakok kreatív világképe és intuitív emberképe alóli emancipálódás, szekularizáció csak jóval a Kopernikusok-Galileik idősávja utáni évszázadokban indult, és mind a mai napig tart. Elvileg ugyan itt is azt kellene elvárni a jelenségrendszerek vizsgálóitól, hogy csak és kizárólag az ellenőrizhető érvényesség-igénytől hagyják vezéreltetni magukat (mert intézményi szponzoraiknak is azzal „szolgálnak” a leghűségesebben, ha nem a kedvükre valót mondják nekik, hanem az ellenőrizhető igazságot), de – ne tagadjuk -: itt még a Wertfreiheit követelményei és a Wertbeziehung engedményei túl gyakran összegubancolódnak. E téren is a kelet- és közép-európai létezett szocializmus apologetikus társadalomtudománya a lidérces példa.[2]

Ám nem marxizmusról lesz itt szó, hanem római katolicizmusról, amiből saját világos látású stratégái szerint immár kettő is van: egy múltbeli, II. Vaticanum előtti és egy jelen, mely a jövőre is kezd felkészülni.

Johannes Schasching a római Gregoriana Egyetem jezsuita professzora ezt a történelmi tipológiát a múlt és jelen szociális pápai enciklikák címzettjein és fő üzenetén mutatja be. A Rerum  Novarum (1891) és a Quadragesimo anno (1931) még csak a katolikusokhoz szólt, és azt hirdette, hogy a modern ipari társadalom problémáira a megoldás attól várható, ha a társadalom keresztény szellemben megújul. Az egymás ellen feszülő osztályok társadalmi modellje helyett a keresztény szellemben együttműködő rendek társadalmát ajánlotta. A II. vatikáni zsinattól kezdve viszont a szociális pápai körlevelek címzettje már: „minden jóakaratú ember”. Ezekben az enciklikákban erős a társadalomkritika. Így merül fel bennük „a bűn struktúrái” nagyjelentőségű kategóriája is, amely a hagyományos valláserkölcs személyi interakciós mikro-szférája mellett (tendenciában: helyett) már látókörébe vonja a nagyságrendekkel fontosabb strukturális társadalmi igazságtalanságok makro-témáját is. Ám az igazi újdonság az bennük, hogy e katolikus szociális gondolkodásban bontakozó paradigmaváltással maguk a pápák tisztázzák a tanítóhivatal kompetenciájának határait is. Míg az RN XIII. Leója és a QA XI. Piusa vezette egyház illetékesnek érezte magát arra, hogy a világtársadalom számára felkínálja „azokat az örök észelveket, melyeket ténylegesen csak a keresztény tan öröksége őrzött meg, és amelyek csak a kereszténység erejéből nyerhetik vissza hatékonyságukat”, addig a mai pápák, XXIII. Jánostól kezdődően már elismerik ”az evilági valóságok öntörvényűségét, amik vizsgálatára az egyes tudományok és technikák módszerei illetékesek”, és azt hangsúlyozzák, hogy az egyház küldetése nem terjed ki semmiféle társadalmi vagy politikai modell ajánlására, hanem ezeket az erre hivatott intézmények alakítsák ki maguknak. Sőt az 1965-ös Gaudium et spes kezdetű zsinat-dokumentum önkritikusan le is szögezi: ”Ezért ma már csak sajnálkozhatunk bizonyos szellemi irányzatok fölött, melyek a tudományok legitim autonómiájának hiányos ismerete folytán valamikor az egyháziak között is előfordultak”.[3]

Roma locuta - causa incepta. A katolikus egyház részéről tehát megérkezett a zöld hullám a szociológia hiteles művelése számára akár Louvainben, akár Eichstättben, akár Piliscsabán. [4]Megjegyezzük, hogy a szociológia sem nagyon késlekedik visszaigazolni ezt a nyitást.[5] Az elfogadás kölcsönösségére idézzük fel Jürgen Habermasnak egy aktuális, 2001 szeptember 11-i utáni megnyilatkozását, amely – részben saját korábbi állásfoglalásaival szemben is[6] - kifejti, hogy a vallásos fanatikus Oszama bin Laden embereinek öngyilkos merényletei

„azért irányultak a nyugati világ ellen, mert ez háromszáz év óta lépésről-lépésre nemcsak világi hatalmától fosztotta meg a vallást, hanem hitelre méltó értelmét is elvitatta, ’tudománytalanná’ nyilvánította (és nyilvánítja)… /holott/ … A modern kor fejlődése nem teszi szükségessé a vallás trónfosztását, megrontását. Ez a felvilágosodás káros félreértése. A szekularizációnak nem megsemmisítenie kell a vallást, hanem képessé kell tennie arra, hogy feladatát új módon töltse be tudományos civilizációnkban. Ez természetesen mély átalakulási folyamatot jelent… A vallási tudatnak fel kell dolgoznia a más vallásokkal és felekezetekkel való találkozás tényét, el kell fogadnia a tudományok tekintélyét és el kell fogadnia a világi erkölcsön alapuló alkotmányos jogállamot. A kereszténység már régen erre az útra tért, a katolikus egyház pedig a II. vatikáni zsinat során (1962-1965) tette meg a végleges fordulatot. (De mi lesz az iszlámmal, a zsidó vallással, a buddhizmussal és az úgynevezett neo-ezoterikus modern vallásokkal?)”[7]

Katolikus egyetem alapítás - kísérleti szociológia szakkal

Az ilyen és hasonló gondolatokra már „lassacskán rátisztuló elmével” (József Attila után szabadon) a jelen sorok írója, 1990 nyarán, a rendszerváltozás hihetetlennek tűnő, forró boldogságú mézesheteiben állított be Morlin Imre jezsuita provinciális ajánló levelével Erdő Péterhez, a Katolikus Egyetem alapítására szerveződött alapítvány kuratóriumi elnökéhez, felajánlva már akkor közel három évtizedes szociológusi gyakorlatát, tapasztalatait, a már akkor hat esztendős „szociológiatudomány doktora” címmel és az éppen egyhónapos címzetes egyetemi tanári kinevezéssel, amit a „Marx Károly”-ról akkortájt „Budapestire” átnevezett Közgazdasági Egyetemtől kapott[8]. Majd gyorsan felvette a kapcsolatot azoknak a német egyetemeknek (Köln, Bochum, Wuppertal) a professzoraival, ahol az elmúlt évtizedekben vendégkutatóként hosszabb-rövidebb időket töltött, illetve ahonnan még szakmai segítséget remélt (Erlangen-Nürnberg, Eichstätt). A német kollegákkal, akik ellátták saját reformegyetemi anyagaikkal, azon nyomban közös Tempus-pályázatot nyújtott be a magyarországi Katolikus Egyetem Szociológiai Tanszékéneke megalapítási költségeire. (Egyébként hamarosan megtapasztalva a más irányú kapcsolati tőkével való verseny reménytelenségét.) Itthon viszont e frissen beszerzett reformanyagokat felhasználta egy kombinált szociológiai és magatartástudományi szakoktatási tervezetet kidolgozásához. A kuratórium operatív vezetőivel, a Skrabski Árpád - Kopp Mária házaspárral, illetve tagjaival, Roska Tamással, Maróth Miklóssal, Andrásfalvy Andrással stb. bejárták a kiszemelt jövőbeli helyszíneket, így a mátyásföldi szovjet laktanyát, és helyszínrajzot szereztek a Szabadság-hegy tetejét uraló hatalmas zárdaépületről, amit a friss kormányzati körök ugyan beígértek az alapítványnak, de amit a (régi-új) belügy végül természetesen mégsem adott át az ilyen kósza szervezkedőknek.

E sorok írója azonban még e vágybeli egyetemi helyszín alap- és homlokzatrajzával utazott ki a Ruhr-Egyetemre 1991. januárjában, ahol a házigazda, a ’60-as évek közös kölni kutatóéve óta jóbarát Heiner Treinen szociológus-metodológus tanszékvezetővel és az általa a szomszéd egyetemekről összehívott professzortársakkal – Dortmundból a szervezetpszichológus Uwe Kleinbeckkel, Wuppertalból a mendzsmenttudós Burkart Sievers-szel és még ugyaninnen a komplex munkatudományt művelő „Donau-sváb” (magyar) Peter Treierrel – közösen vizsgáltuk meg, milyen szellemi és logisztikai impulzusokkal lehetne szolid, de korszerű oktatási tartalommal feltölteni a padlóra kiteregetett épület-panoráma reménybeli (mint kiderült: csak álombeli) „szociológus szárnyát”. - Mindez 1991 január első napjaiban történt, ám a tényleges szakalapításig még sok víz lefolyt a Ruhron és a Rajnán, nem is beszélve az idehaza már egyoldalúan elterelni készült Dunáról.

Közben ugyanis az egyetem szervezésében személyi változások történtek, amik nyomán a szociológiai szak beindítása is egy-két évre lekerült a napirendről. Ezért is ünnepeltük az alapítás decennáriumát csupán a 2003-as esztendő őszén, mivel a Püspöki Kar által immár dékánná kinevezett Maróth Miklós felkérésére csak 1993 szeptemberétől sikerült – írd és mondd: összesen négy tanárral, de valamivel több, mint félszáz hallgatóval – elkezdenünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a szociológia oktatását. A főleg Ruhr-egyetemi előkép nyomán az enyhén szólva szuboptimális feltételek között is jelentős szerepet sikerült biztosítanunk a „kutatóegyetemi” elemeknek

(amihez lehetőséget nyújtott az, hogy a tanszékvezető ezekben az években a Magyar Gallup Intézet kutatási igazgatója volt, és így hallgatóit didaktikailag preparált álkutatások helyett rögtön az élesben vezetett szociológiai projektekre irányíthatta, hogy ott „inaskodás” formájában legyen alkalmuk a korszerű szociológiai szemlélet és működésmód elsajátítására).

De társalapítóként kell megemlítenünk régi MTA Szociológiai Intézet-beli kollegánkat, Gergely Attilát is, aki lelkesen és hozzáértéssel vállalta alapozó szociológiai tárgyak oktatását

(ott a Gellérthegy délnyugati lejtőjén, a visszakapott apácazárda egyik folyosójának fordulójában, ahol a szociológia hirdetőinek nemhogy tanári szoba, de jó, ha egy ruhafogas jutott).

Attila tárgyai egyikének természetszerűleg adódott a magyarul is hozzáférhető Merton-szövegek olvasása, éspedig a funkcionális szociológiai elemzés elméleti tárgyának keretében. Másikának tankönyve pedig az a Morel Gyula innsbrucki jezsuita szociológus által német nyelven írott Bevezetés a szociológiába lett, amit a harmadik oktatónk, Zsilléné Balajthy Anna fordított magyarra. Morel áttekinthető szisztémája egyébként is tagolója és hierarchizálója lett a szak didaktikai kínálatának. Ebből az 1993. nyarán készült koncepcióvázlatból villantsunk fel pár sort:

„…a rendszerváltással elindult politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális átalakulás magával hozza annak igényét, hogy a voltaképpen mimagunktól, emberektől származó folyamatok, struktúrák illetve normák szociológiai természetét megértsük és vezérlésében nagyobb tudatossággal, konkrét módon magunk is részt tudjunk venni. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Szakja célkitűzéseiben elébe megy ennek a nálunk ma még inkább csak elvi szinten létező, de a rendszerváltás dinamikájában hamarosan érzékelhető társadalmi igénynek. Arra a "szociológusi mesterségre" készíti fel hallgatóit, amely három szinten is intenzív bevetésre kerül:

a) mikro-szinten az alkalmazott szociológia és szociológus közvetlenül hasznos szolgálatot teljesít az élet számos területén (négy terület megnevezve és annotálva)

b) középszinten a szociológus külső és belső diagnózist nyújt és akciókutatási fejlesztéseket kezdeményez, hajt végre, illetve monitoroz és értékel (három terület kiemelve)

c) makro-szinten össztársadalmi funkciót tölt be (több pont és alpont hierarchiájában).”[9]

De folytatva a „tanári kar” bemutatását, azt is jellemzőnek érezhetjük az újonnan nyílott kis magyar szociológus ösvény iránykeresésére, hogy Balajthy tanárnő, aki korábban szakszervezeti kutatásainak kritikai éle miatt (és csatlakozva férjének, Zsille Zoltánnak radikális rendszerkritikájához) emigrációba kényszerült, onnan visszatérve szintén az empirikus projekt-műfaj művelőjeként garantálta, hogy a hallgatók ne csak a „szociológiáról” szóló ismereteket, hanem magát a „szociológiát” is, mint mesterséget sajátíthassák el. Végül a szűk lehetőségeken belül kardinális követelménynek éreztük a matematikai statisztikai tárgy értő kezekbe adását. Így sikernek könyvelhettük el, hogy ennek oktatására meg tudtuk nyerni Pártos Ferencet, aki tárgyának nemcsak formuláit, de gondolkodásmódját is igyekezett átadni a félszázas hallgatóságnak.[10] Maga a mini-tanszék vezetője pedig az 1993/94 tanév mindkét szemeszterében a következő alapozó tárgyakat oktatta:

Sz1: A mai magyar társadalom empirikus szociológiai elemzése (ezen belüli tárgyak: politikai szociológia, szervezetszociológia, gazdaságszociológia és „a szociológia szociológiája”[11]).

Sz2: Szociológiai orientáció (ezen belül: az aktuális közéleti témák szociológiai szemléletű megközelítése mellett az említett menedzsment-tudományi gyakorlatok[12]),

és végül, de nem utolsósorban, felügyelte a Gallupnál végzett, élesben folyó terep-gyakorlatokat.[13]

Varga Károly akkori értékkutatásait egyrészt Gallup-projektekben, de másrészt - és ebben a vonatkozásban közvetlenül relevánsan - OTKA-projektek keretében végezte.

Az 1991-93 közötti, T3087 számú OTKA-projektjét még közgazdasági egyetemi diplomakurzus hallgatóinak „inaskodásával” kezdte, és pázmányos hallgatóit csupán e projekt főbb eredményeibe illetve módszertani apparátusának kezelésébe avatta be. Az 1994-97 közötti, T13582 számú, majd menetközben indult, 1995-98 közötti T18259 számú OTKA-projektjeibe viszont diák-kutatótársakként – már kezdettől négy kiváló hallgatóját, Bodor Tamást, Hajdu Jenőt, Kern Istvánt és Sági Tamást vonta be[14]. Ők először a Pázmány piliscsabai campusán végeztek színvonalas értékszociológiai terepvizsgálatot (ennek saját elemzésű eredményeiből mind a négyen nagysikerű bemutatót tartottak a Dies Academicus Geneviensis 1996. szeptember 21-i tudományos konferenciáján), majd ugyancsak ők további hat felsőoktatási intézmény (Budapesti Közgazdasági Egyetem, Orvostudományi Egyetem, Pázmány Hittudományi Kar, Nyíregyházi Görögkatolikus Teológia, Ráday Református Teológia, Nagyváradi Református Főiskola) hallgatói körében vizsgálták meg ugyanazokat az – időközben elméletileg is mélyebben átértett - értékdimenziókat.

És egyikük, Sághi Tamás arra vállalkozott, hogy szakdolgozatában összehasonlítsa a Varga projektjében 1963-ban Tomka Miklós által felvett közgazdasági egyetemi értékadatokat a csaknem negyven évvel később ugyanott felvett adatokkal (kontrollnak bevéve a mindkét vizsgálatban szereplő orvosegyetemi adatokat is). E rangos műfajú longitudinális vizsgálatának eredményeivel 2001. áprilisában első díjat nyert a 25. jubileumi Országos Tudományos Diákkonferencián.

De még ne szaladjunk annyira előre. A „lövészároki feltételek melletti szanitécképzés”[15] 1993/94-es esztendejéről a dékánnak beszámoló 13 oldalas jelentés az 1994/95-ös új tanév koncepcionális és operatív tervezetével zárul.

A 10 tárgyra bővítés a négy meglévő és két új tanerő kompetenciájára építi (és természetesen a próbaév tapasztalataira alapozva mélyíti) a kínálatot. Új tárgyak: Sz4: Szociálpszichológia, Sz6: Mai szociológus szerzők, Sz8: A két háború közötti magyar szociografikus társadalomkutatás, Sz9: Bevezetés a demográfiába és Sz10: Szociológiai elmélettörténet (Max Weber). A tényleges alakulás azonban eltért a tervezettől. Az utolsóelőtti tantárgyra külföldről jelentkezett tanerő (aki a tanszékvezető rábeszélésére elvállalta még az utolsót, a Max Weber-szemináriumot is) a még közös tanévindítás után előállt azzal, hogy felsőbb körök tudomásával átvette a tanszék vezetését.

Ekkor a szociológiai szak alapítója és első, kísérleti évének vezetője számot vetett azzal, hogy az egyetem érdekét szem előtt tartva, főállású Gallup-kutatási igazgatóként nem tud versenyezni a helyben lakó és teljes kapacitását bevetni képes klerikus kollegával. Ezért átadta az intézetvezetői funkciót az előző hetekben (és még az előző napon is!) tőle munkafeladatot kérő illetve elfogadó személynek.[16]

A második meghívás: intézetvezetésre és doktori iskola alapítására

A Pázmány szociológia szak alapítója ekkor tehát visszavonult abba a kutatói közegbe, a valamikori hallgatója és MTA kutatóintézeti gyakornoka, Manchin Győző által vezetett Magyar Gallup Intézet projektjeibe, ahol második generációs matematikai-statisztikai csomagokkal volt alkalma „vallatni” az országosan reprezentatív adattömböket olyan témákban, mint a rendszerváltozás utáni pártrendszer szavazótáborainak értékrendszere, vagy (az egyik multinacionális söripari cég által finanszírozott merész téma:): milyen italok, és a sörön belül milyen márkák fogyasztása milyen értékirányokkal, sőt pártpreferenciákkal mutat igazolható összefüggést. Ennek a korszerű metodológiában való kényszerelmélyülésnek természetesen pozitív funkciója lett az intézetvezetésbe való visszatérés után. Itt szilárdultak meg a szakalapító kutatóegyetemi ambíciói, sőt utódválasztási elképzelései is.

De egyelőre még az egyetemre való visszahívásánál tartunk. Nemsokára ugyanis a szakalapító a Kar vezetőségétől értesült arról, hogy az illető kollegának hiányoznak a vezetőoktatói státusz betöltéséhez szükséges minősítései. Nem is beszélve az időközben aktuálissá vált doktori iskola alapításának jogosítványáról, amely utóbbi feladattal kibővült intézetvezetői funkcióra a dékán visszahívta a kipróbált DSc-szociológust.

Az újonnan induló szakaszt a tanári kar dobogókői Manréza-tréningjével kezdtük, aminek előkészítéseként egy teljes nyári hónapos interjúsorozatban ismerkedtem meg a kollegák elképzeléseivel és az ezeket akadályozó problémákkal, gondokkal. Pár bekezdés a tréningre invitáló levélből:

„…A tudományág nemzetközi láthatatlan kollégiumának elismeréséhez, mint tudjátok, tisztult célrendszer és reális stratégia szükségeltetik, amely markáns identitást alapoz meg, de már eleve ilyenből is fakad. (Ilyen húzó erejű konkrét cél természetesen az intézet versenyképes doktori programjának kialakítása.) A “Pázmány-Szociológia” eme identitás-koncepcióját szakmai tanácskozások sorozatában fejleszthetjük ki, melyekben érvényesítenünk kell a tudomány-szociológia immár klasszikussá vált paradoxonát: “a tudományos műhely kreativitásának titka az, ha baráti légkör és szolidaritás éles szakmai vitákkal párosul” (Pelz és Andrews, 1966).

…A szaktudományok művelői azonban nem igazán érzik jól magukat bármely fontos adminisztrációs célból összehívott értekezleteken sem, ha a “szümpozion étrendjén” nem szerepel még valami általuk frissen készített, ízletes szellemi táplálék is. Az évközi dedikált (pl. havonkénti) tanácskozásokon az intézet munkatársai alkalmat kapnak arra, hogy kollegáiknak bemutassák és velük érdemben megvitassák új tudományos eredményeiket vagy nagyobb lélegzetű készülő műveik egy-egy izgalmas vagy problematikus részletét. (Ilyenből a Tisztelt Kollektívának az első, kb. augusztus-végi Manréza-tréningen meg kell elégedniük egy „beugró” megoldással: a jelen sorok írójának épp legutóbb született két mellékelt tanulmánya valamelyikével, amelyet a többség megbeszélésre kiválaszt. De már várjuk a jelentkezőket a további intézeti viták témáira.)…”[17]

Ez a tréning-tanácskozás szünetére felszolgált „szellemi szendvics vagy üdítőital” a szerzőnek a Magyar Katolikus Püspök Kar, a Magyar Tudományos Akadémia és a Hanns Seidel Alapítvány egy évvel korábbi közös konferenciáján bemutatott tanulmányának[18] továbbfejlesztett változata lett, amely a majd újabb két év múlva megjelenő világnézet-szociológiai vitakötetének[19] bevezető vita-provokálójául szolgált. De lássunk még pár sort a stratégiakialakító és közösségépítő tréning programleveléből:

„A nyári interjúkban begyűjtött „kritikus sikertényezők” ill. problémák listáját a szociológiai műhely hiánya vezeti. Néhányan már le is kötötték a következő hónapok erre dedikált napjait. A tréning alatt várjuk, hogy májusig betelik minden szabad hely… Ami pedig a terápikus javallatokat illeti, a hiányzó vagy üres jelszavakban kimerülő értékdimenzió érdemi művelése, illetve a tanrendi súlypontnak az alkalmazott szociológia irányába való eltolása (ezzel a szociológusi munkapiac homloktérbe vonása) találkozik azzal, ahogy mi magunk is észleljük a mai szociológia fősodrát és a benne való aktuális feladatokat. Így egy “Kultúra és kommunikáció” szakirányon belül (a cím még itt is csiszolható) mindenképpen indítani szeretnénk egy értékszociológiai programot, akár önállóan, akár egyelőre a tudásszociológiai programmal összevonva.

E menedzsment-tudományokból ismert tréningtípuson a közösségépítés mellett a stratégiai tervezés volt napirenden, aminek keretében a szak profiltisztítása és korszerűsítése feladatairól, majd a „Pázmány Szociológiai Műhely” konferencia- és kötet-sorozatának elindításáról és a doktori programot alapozó szakirányi képzés-szerkezet kialakításáról született elhatározás. És hivatalos előterjesztés a szervezetfejlesztési konvenciók szerint a tréning végére érkező, döntési pozícióban lévő kari, illetve egyetemi vezetőknek: Maróth Miklós dékánnak és Gál Ferenc rektornak.[20] Megalakult a stratégiai tanácskozás eredményeit nyilvántartó – és „szollicitáló” - Szerkesztő Bizottság Farkas Péter kollegánk vezetésével.

Időközben az Intézet – a kísérleti év tanmeneti programjának kibővítése alapján – akkreditálást nyert.[21]

Ennek aktualizálására és megerősítésére az újból Varga jegyzete intézetvezetés második évét egy Akkreditációs Látogató Bizottság fogadásával kellett kezdeni. Ezt a dokumentáció-rendbetevési munkát az intézetvezető felkérésére Gereben Ferenc kollegánk irányította. Az Akkreditációs Látogató Bizottságnak a szociológiai intézetet vizsgáló tagja, Fehér M. István filozófiatörténész mindent rendben talált, és elismeréssel honorálta a kutatásra való felkészítés funkciójának betöltését, amivel az egész intézeti oktatóközösség teljesítménye nyert jeles osztályzatot.

A kutatóegyetemi célkitűzés

A szociológia oktatásának a közös alapozás utáni szakirányi elágaztatásáért és ennek nyomán a szociológus diploma kvázi „féldiplomával” egyenértékű diploma-betétlappal való ellátásáért az 1997-ben megújult intézetvezetés két indokból küzdött. Időben első volt a már többször említett infrastuktúra-építés annak a doktori iskolának a megalapozásához, amelyre 1996-ban Varga Károly akadémiai doktort a kar dékánja meghívta.

De logikailag ezt megelőzte egy másik indok: tárgyilag igazodni kellett ahhoz a tényhez (és az egyetemi vezetés és közvélemény számára tudatosítani annak következményeit), hogy a szociológia nem egyszerű tantárgy, hanem önmagában egy egész tantárgycsoport. Ennek egyik implikációja volt az, hogy a más tantárgyakkal (magyarral, szlovákkal, germanisztikával stb.) való kényszerházasítása bár eleinte funkcionális lehetett, tartósan nem racionális, és legalább azt a fakultatív lehetőséget biztosítani kell a szakot választóknak, hogy ha karriertervük egy versenyképes szociológusi pályafutásra irányul, akkor ehhez az intézmény nyújtson érdemi segítséget.[22] Ez az utóbbi, alapozóbb szempont egyfelől támogatóan folyt bele a szak „emancipációs” küzdelmeibe, és köztük az ötödik szemesztertől bevezetendő szakirányi differenciálódás elérésébe, de másfelől új feszültség keltésével érezhetően előre is hajtotta az egyszakosság ügyét, aminek kiharcolását utódomra kellett hagynom.[23]

Jelentős vívmányként lehetett elkönyvelni, hogy az öt szakirány (Kultúra és vallás, Kommunikáció, Politika és jog, Gazdasági magatartás, Szociálgeográfia és regionalizmus) tematikáját és tanrendjét a Kari Tanács már az első tanév végén elfogadta. Ez a differenciálódás a későbbi években előbbre segítette azt a nem mindig konfliktusmentes folyamatot, amely a szociológiának a „filosz-tárgyak” sorából való kiemelkedését és a saját természete szerinti működés megközelítését célozta. A korszerű szociológia empirikus-matematikai tudományág, ezért a legtöbb külföldi és hazai intézménynél nem a bölcsész karon, hanem külön társadalomtudományi fakultáson helyezkedik el. Az ilyen irányú elképzelések a PPKE-n belül is felmerültek, de ezek kidolgozása elsőbbséget kellett adjon más, sürgősebb fejlesztési programoknak.

Az alábbiakban két témakörben konkretizáljuk a Szociológiai Intézet kutatóegyetemi aspektusára irányult törekvéseket, illetve érvényesítésének fokozatait:

a) A Pázmány Szociológiai Műhely kutatási eredményei.

b) A kutatási szemináriumokat megalapozó és egyéb pályázati projektek.

ad a) A szakalapító már a pázmányos munkakör betöltésének kezdetekor, 1993-94-ben Gallup kutatási igazgatóként a vizsgálati terepekre irányította szociológus hallgatóit. Második intézetvezetése első percétől pedig a Pázmány Szociológiai Műhely létrehozásával (a Ruhr-egyetemi gyakorlat követésével) azt szorgalmazta, hogy tanártársai, de esetenként és fokozódó mértékben a projektekbe bevont hallgatói is, önálló kutatói alkotásokkal gazdagítsák ezt a szociológus közösséget. A PáSzoMű kötetsorozatából intézetvezetésünk ideje alatt egészben vagy majdnem egészben ötnek a kézirata készült el.

Ebből kötetben megjelent:

Varga Károly: Vallásosság-szindróma és polgári társadalom: Szociológiai hipotézisek a világnézeti helyzet alakulásáról. Campus kiadás, 1999. Osiris, 1999.[24]

Kéziratban maradt (és csak egyes részletek jelentek meg folyóiratokban illetve tudományos konferencia-adalékokban):

Varga Károly: Világnézeti és politikai ökumené. Mádl Ferenc bevezetőjével

Varga Károly, Balogh Gábor, Farkas Péter, Lakner Zoltán, Rosta Andrea, és szociológus hallgatók: Segíts magadon, a társadalom is megsegít (?)[25]

Varga Károly: Távol az urnáktól: A politikai passzivitás a hűség és az átpártolás között[26]

Varga Károly, Berényi István, Balogh Gábor, Farkas Péter: A vállalkozás mítosztalanítása: A V-mítosz empirikus kritikai felülvizsgálata[27]

Az intézet oktatói és vezetője ezeken túl még tucatnyi nagyságrendben publikálták eredményeiket, köztük számos könyvben, tudományos presztízs-folyóiratokban és rangos nemzetközi konferenciákon.

ad b) A pályázati projektek vonatkozásában itt a következő két jegyzetben egyfelől felvillantjuk azoknak a sikeres pályázatoknak a listáját, melyek az említett kettős célkitűzés – tudományos és didaktikai - financiális alapjai voltak[28],

másfelől kitérünk az Intézet egy olyan nagyszabású pályázatára, amely ugyan számos közbülső akadály vétele után a döntőben alulmaradt, de mégis fényt vet arra a bizalomra, mely a szakmában bennünket övezett, amennyiben tíz intézmény, köztük két további hazai és egy külföldi egyetem kutatóit tömörítette a Pázmány Szociológiai Intézet[29] égisze alatt egy négy évre tervezett tudományos vállalkozásba[30].

Ennek az első évtizedét morzsoló intézet számára mindenképp „szupervolumenű” kutatási projektnek szervezési feladatai azonban egy ugyanarra az időre eső másik rendkívüli erőpróbával[31] és a szokványos oktatói és intézetvezetői feladatokkal együtt nagy mértékben kimerítették a 70 éves Varga Károly energiáit.[32] Az együtt jelentkező két erőpróba „interferenciája” oda vezetett, hogy a monstre pályázat szóbeli megvédésén (ami napra egybeesett az OTDK-rendezvény csúcsidejével, így a házigazdának onnan pár órára el kellett szakadnia) pszichikailag kimerülve és megfelelő technikai segítség (bemutató power point fóliák vagy dia-sorok elkészítése) nélkül nem tudta megszerezni azokat a plusz pontszámokat, amik biztosították volna az erős mezőnyben a 200 milliós pályázati keret elnyerését (a 70 milliós ”természetbeni” vagyis külön kiadást nem jelentő hozzájárulás elismerését és 130 millió Ft vissza nem térítendő támogatás folyósítását).

Varga Károly ekkor számot vetett azzal, hogy ha személyi elismertsége és erőfeszítései révén a nehéz, „viszkózus” közegben immár nem tudta biztosítani kutatóegyetemi törekvései külön anyagi fedezetét, akkor egy okkal több, hogy megfelelő utódot találjon magának, aki hasonló szemlélettel, de friss erővel majd képes lesz ilyen teljesítményekre.

Minőségbiztosítási törekvések és érvényesülésük (mérsékelt) szintje

A Pázmány Szociológiai Intézet alapítója szervezetszociológusként tapasztalatokat szerzett a vállalati minőségbiztosítás „orgware” és „humware” alrendszereinek kialakítása illetve fejlesztése terén.[33] Ezért reagált nagy kedvvel a minőségbiztosítás témájában az Oktatási Minisztérium és az egyetem vezetősége felől jövő kezdeményezésekre, amiket egyes kari körökben néha inkább felesleges zaklatásként értelmeztek.

Az is a kari minőségbiztosításához való hozzájárulás alapozója volt, hogy intézetvezetői megbízásának félidejében négy olyan korábbi munkatársával erősítette meg az intézet oktatói gárdáját – Diós János, Tóth Antal, Tóthné Pál Ágnes, Zettisch Nándor -, akik a szervezetfejlesztés és emberi erőforrás-fejlesztés (O/HRD) tudományágában és gyakorlati művelésében (változásmenedzsment, vállalkozásfejlesztés, személyzeti információs rendszer, SWOT-elemzés) jelentős teljesítményeket mutattak fel, és az intézetvezető alapozó szervezetszociológiai tantárgyára építve, a szakirányi specifikáció szintjén érezhetően fejlesztették a hallgatók szemléletét.[34]

Az Oktatási Minisztérium és az egyetemi vezetés által szorgalmazott SWOT[35]-elemzésnek a Szociológiai Intézet által a dobogókői Manrézában 2001. január 12-13-án levezényelt tréningjén a kar vezetése és meghívott oktatók illetve adminisztratív és pénzügyi vezetők vettek részt. Mindezek azonban még csak alapozó szintű Quality Assurance-próbálkozások voltak a szociológiai szak és egyetemi környezete rendszerelvű átvilágításának. Adódott viszont néhány olyan specifikus téma, ahol a QA-szemlélet és metodika nagyobb mélységben diagnosztizálta a szervezeti patológiát, nevezetesen a struktúrában és működési szabályokban adott ellentmondásokat (például amikor a szakirányi specifikáció bevezetése nyomán a szociológiai tárgyak fizikailag ütköztek az un. „közérdekű” tárgyakkal.

A szervezetszociológus saját menedzsmenttudományi tapasztalatai alapján beszállt a kari vezetésnek az intézetvezetőkkel folytatott szervezeti-működési vitáiba is.

A kari vezetés egyfelől egyetlen (!) „jósági” mutató (a vállalt óraszám) alapján mechanikusan és központilag akarta elosztani az oktatók mozgóbérét, másfelől – és ez váltotta ki az intézetvezetők ellenállását -, ugyanezzel az aktusával gyakorlatilag megfosztotta a közvetlen irányítókat a munkatársak motiválásának minden anyagi eszközétől. Varga Károly szakmailag megalapozott és tapasztalataival megerősített (dokumentumban fennmaradt) állásfoglalása minden elfogulatlan szemlélő számára eldönti a vitát. Ugyanakkor a már itt felmerülő alapdistinkciója arról, hogy milyen szintű munkakörök (például: betanított munkás) esetén indokolt, milyenek (például: épp a magasan kvalifikált oktatói-kutatói) esetén ellenindikált az egyirányú vezetési stílus, megcsappantotta irányában a vezetőség felhőtlen rokonszenvét. Miként a szociológia egyszakosságának kérdésben, ugyanúgy itt is a szakalapító a helyes álláspontot nem eléggé diplomatikus eszközökkel képviselte.

Egy további dokumentum egy évvel későbbről ugyanennek a szakmailag elitélt, de mégis bevezetett, ám a visszajelzések alapján mégiscsak visszavont bérezési rendszernek újabb elemzését, és a tanulságok levonását adta. Varga Károly immár bizonyított igaza tudatában – ismét csak anti-diplomatikus ügyetlenséggel és a vezetőség iránta érzett rokonszenvét tovább apasztva – élezte ki a („hál’Istennek”) lecserélt rendszer „elképesztő” irracionalitását.

„Az már csak hab a tortán – írta – , hogy ez a (megbukott) bérezési rendszer egyszerűen kifordítja az alapbér és a mozgóbér általánosan elterjedt, logikus arányát a szakmai felkészültségi, tapasztalati ill. felelősségi szintek között. Az alapbérrel azt ismerik el, hogy a magasabb szakmai pozícióban lévő személy jelenléte hozzájárul az össz-szervezeti teljesítményhez, a rutinmunkák mennyiségi paramétereihez kötött mozgóbér viszont arra szolgál, hogy a szakmailag még továbbfejlődő munkatársak szorgalma és igyekezete nyerjen elismerést. Amikor az immár “kellő mértékben be nem váltnak” aposztrofált rendszer tavalyi bevezetésekor az illető kari tanácson kiosztott lapokon ennek fordítottját olvastam, azt hittem, a nyomda ördöge tréfált meg bennünket. Hisz ki hallott már olyat, hogy legcsekélyebb mértékben a tanársegéd, valamivel nagyobb százalékban az adjunktus, még nagyobb arányban a docens és legnagyobb mértékben az egyetemi tanár kapja aszerint a fizetését, hogy milyen mennyiségben morzsolja le óraadási kötelességét.”

Egy további dokumentum azt tanúsítja, hogy a szociológiai intézet vezetője hollandiai (Limburgi Egyetem), illetve német (Bochumi és Nürnbergi Egyetemek) tapasztalatait felhasználva vizsgálta meg empirikusan és matematikai-statisztikai látens struktúra elemzéssel a tanárok diákok általi „viszont-osztályozásának” kényes kérdését. Kiderült, hogy abból az adatból, hogy melyik hallgató mennyire van megelégedve kapott osztályzatával, magasan szignifikáns valószínűséggel le lehet vezetni, hogy maga milyen „osztályzatot” ad tanárának „szakmai felkészültségéről” (sic!).[36]

A doktori iskola akkreditációs pályázata és felfüggesztése

Ezzel a ponttal azt szeretnénk illusztrálni, hogy a Pázmány szociológiai szak alapítója a Pázmány szociológiai doktori iskola megalapítására szóló 1997-es újbóli meghívásának - a szakirányi és posztgraduális infrastruktúra kiépítésével, a doktori iskola koncepciójának kidolgozásával és a nemzetközi szervezeti együttműködés kialakításával legjobb tudása szerint igyekezett eleget tenni.

E folyamat dokumentumai közül kiemelkedik egy kétnyelvű együttműködési megállapodás okmánya, amit alapos szakmai előkészítés nyomán a szociológiai doktori iskola megalapítására összefogó két magyar és egy német egyetem - a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Budapest Műszaki és Gazdasági Egyetem és az Erlangen-Nürnbergi Friedrich-Alexander Egyetem - legfelsőbb grémiumai hagytak jóvá és rektorai (illetve két esetben ezek megbízottai) írtak alá. Ugyancsak idevágó dokumentum Varga Károly DSc, címzetes egyetemi tanár Seregély István nagykancellártól kapott 2000. április 1. hatályú egyetemi tanári kinevezése. Erre az előléptetésre – amit az akadémiai doktori fokozat 16 éve és a címzetes egyetemi tanári státusz 10 éve már amúgy is időszerűvé tett – azért lett sürgetően szükség, mivel az új állami rendelkezések a doktori iskola vezetését a tudományos fokozat mellett az aktív egyetemi tanári beosztás feltételéhez kötötték.

Egy további szakmai dokumentum, a doktori iskola pályázati munkaanyaga a hosszú alapítási folyamatnak azt a késői stádiumát tükrözi, amikorra az alapítási rendelkezések már oly mértékig megszigorították az iskoláknak a magasabb tudományos fokozatúakkal való színvonal-garantálását, hogy az egyes tudományágakban hirtelen „hiánycikknek” számító akadémiai doktori kontingens[37] kitöltésére az egyes alapító körök más – rokon - tudományágakból kértek át ilyen fokozattal rendelkezőket.[38] Ez a több év erőfeszítéseit tükröző pályázati anyag annyit elárul a benne elmélyülőnek, hogy itt a ’60-as évekkel beindult magyar szociológia egyik intézményi alapítójának életművéből szervesen kinövő koncepció érvényesült.

Hogyan, miképp, milyen értelemben? - Nos, annak az így explicite Magyarországon sehol másutt nem kultivált értékszociológiának a jegyében, amely önálló tantárgyként is először a Pázmány Szociológiai Műhelyben lett meghirdetve, ahol a szociológiai értékfogalom több tucatnyi alkalmazott szociológia legvégső magyarázó instanciájává avatódik. Így a pályázó „Doktor-Vater” életművében a szervezetszociológia és a médiaszociológia területein, ugyanakkor más kiváló belső és külső alapító tagok szakirányain belül a koncepciójukból kiágazó „szabad vegyértékekben”.

Az akkreditációs pályázatnál azonban problémaként merült fel az alapító túlkorossága, ami az előkészítés vártnál hosszabban elhúzódó folyamatával függött össze. Bár az Oktatási Minisztérium és a Magyar Akkreditációs Bizottság közötti megállapodás lehetővé tette, hogy egyházi fenntartású intézményeknél az egyetemi tanár életkorára tekintet nélkül jogszerűen láthassa el ezt a feladatát is, a PPKE vezetése végül is nem élt ezzel a lehetőséggel.

A „hőskor” vége és kitekintés a jövőbe

Amikor 2003-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézete alapításának első kis kerek évfordulóját üljük, amit az alapító még megélni remélhetett (s ezután jöhet majd – már csak az utódok számára – a negyedszázados, félszázados stb.), újra tudatosítanunk kell, hogy itt nem valamiféle „katolikus szociológia” fészekalja tollászkodik, hanem az egységes magyar szociológiatudomány ünnepli családjának egyik egészségesen cseperedő, 10. életévét betöltött szervezetét (a „katolikus intézményi hátterű (!) szociológusképzés bázisát”).

Ami az intézetvezetés átadását-átvételét illeti, itt másod-, harmadlagos melléktémák mögött az elsődleges kemény struktúra az, hogy az alapító és első vezető maga választott olyan utódot magának, akinek működési irányzata garanciát jelentett számára, hogy az általa hét évvel korábban elindított és négy évvel korábban a zilált valóságba átültetni kezdett „kutatóegyetemi” fejlesztési koncepciója és programja méltó folytató kezébe kerül[39]. Így már második intézetvezetése félidejében kiválasztotta erre volt közgazdasági egyetemi hallgatóját, Tomka Miklóst. A vezetőváltás kulturált lebonyolítása érdekében szenior kollegákkal megvitatott tervváltozatait felterjesztette a kar dékánjának és az egyetem rektorának. Amikor pedig 2001. március 27-én audiencián fogadta őt Mádl Ferenc köztársasági elnök, őt is tájékoztatta a katolikus felsőoktatás rendszerében a szociológia szak kutatóegyetemi fejlesztési elképzeléseiről. A köztársasági elnök ezután levélben fordult Seregély István nagykancellárhoz, figyelmébe ajánlva a friss kutatási eredményeit neki folyamatosan megküldő Varga Károly fejlesztési koncepciót.[40]

Zárszóként pedig térjünk vissza az egyetemalapítás 1990-es indulási évére. Akkoriban küldtem ki Rómába, Zakar Ferenc Polikárpnak, a ciszterci rend generálisának, bajai III. bélás öregdiák társamnak frissen megjelent könyvemet (Politikai tőke ’89) Babits beszédes Bolyai-versével dedikálva:

Én, boldogolván azt a madarat,

ki kalitjából legalább kilátott,

a semmiből alkottam új világot,

mint pókhálóból sző kötélt a rab.

Ebben annak a paradox igazságnak költői kifejezését akartam idézni, hogy ”0 és 1 között nagyobb a távolság, mint 1 és 10 között”. (A semmi és a valami között létrendi, míg a valami és a több, nagyobb, jobb között fokozati.)

Nos, a több, nagyobb, jobb megvalósítása természetszerűleg a következő generáció feladata. Az alapító búcsúszava (a vatikáni csillagásszá lett másik öregdiáktársa, Terestyéni Ágoston gondos és alapos művéből[41] kölcsönözve):

FECI, QUOD POTUI, FACIANT MELIORA POTENTES.

Aktualizáló közbeszúrás: A Fénykör 2. kiadásában Kulcsár Kálmáné és Némedi Dénesé mellett ez már a harmadik szociológus kollega ill. barát halálesetéről való megemlékezés. A tanszékvezetésben utódom, Tomka Miklós halála különösen megrendített, hiszen 1963 óta ismertem, sőt diákomként ő csinálta első értékvizsgálatomhoz a Közgázon a felvételt. Akkor persze egyikünk sem tudta a másikról, hogy milyen beállítottságú:

ő sem, hogy én megszakított jezsuita novíciátussal (ahol a szintén nemrég elhalálozott Terescsényi Ágoston volt a rend konvenciói szerinti „angelusom”) is tovább tartom a kapcsolatot a páterekkel, én sem, hogy ő pannonhalmi bencés diák volt.

Csak a rendszerváltás után tisztáztuk a tisztázandókat. De az értékkutatásaimat összegző jelen Fénykör megszületését is neki köszönhetem a számomra mindig terhes adminisztrációs munkák alóli felszabadító lépésével. RIP